Tegnap este sokak örömére nyilvánosságra kerültek a felvételi ponthatárok. Meg is jelentek ilyen-olyan bejegyzések arról, hogy akkor most mit is mutatnak ezek a számok. Folynak a viták, hogy vajon bölcsész, vagy mérnök diplomávan lehet-e jobban boldogulni. Persze minsenki tudja, hogy a mérnökivel, mégis a számok azt mutatják, hogy a humán szakok még mindig a legnépszerűbbek. Ha jobban belegondolunk, akkor értelmetlen a pontok alapján összehasonlítani az egyes szakokat, mert a pont nagy mértékben függ a felvehető keretszámtól és jelentkezési aránytól. Egy magas keretszámmal rendelkező, de viszonylag alacsonyabb túljelentkezéssel bíró szakon alacsonyabb lehet a ponthatár. Egy gyors példa:

"A" szakra a keretszám 200 fő, "B" szakra pedig 100 fő. Mondjuk azért, mert "A" szakra van szüksége a munkaerő piacnak, ezért többet kapnak. Az egyszerűség kedvéért mondjuk azt, hogy mindkét szakra egyformán, 300 fő jelentkezik. Ez ugye azt eredményezi, hogy a kétszázas keretszámba több olyan is bekerül, akinek a rangsor alapján gyengébb a teljesítménye. A pontszámot pedig az utolsó bejutott hallgatónál húzzák meg. Ezért fordulhat elő az, hogy a "B" szakon magasabb a ponthatár, mint "A" szakon.

De a fő probléma nem is ez. Felesleges azon vitatkozni, hogy melyik szakon kellene több hallgató, vagy kevesebb. Arról kellene össztársadalmilag beszélni, hogy miért van szükség ennyi diplomásra összességében. A hallgató szempontjából érthető, hiszen sokkal többet lehet keresni diplomával és még a kezét sem kell bepiszkítani. Ez persze nem igaz, legfeljebb diplomával a zsebében fogja ugyanazt a munkát végezni. És persze amíg az iskola padban ül, addig sem kell dolgoznia. Itt kapcsolódik be az állam, hiszen neki sem érdeke, hogy sokan dolgozzanak, mert ahhoz neki kell munkahelyet teremtenie. Vagy legalábbis a feltételeket.

Ezzel többek között az a probléma, hogy a "fölösleg" taníttatását is nekünk kell fizetni. Ráadásul ha nincs a munkaerőpiacon, akkor bevételt sem termel sem cégnek, sem államnak. És akkor még nem beszéltünk az oktatás szinvonaláról. Sok ember taníttatása sokba kerül, így kevesebb jut egy tanárnak is. Gondoljunk bele, hogy ha fele ekkora keretszámokkal dolgozna a felsőoktatás, de meghagyjuk ugyanezt a támogatási keretet, akkor kétszer akkora összeg jut egy diplomás kinevelésére. Ez viszont már meglátszódna a szinvonalon is. Főleg szért, mert már középiskolában sem lehetne lazsálni annak, aki tovább szeretne tanulni, mert akkora a verseny. A társadalom szempontjából tehát hasznosabb lenne, mert ha nem is sokkal, de legalább egy kicsivel műveltebb lenne.

És mi legyen azokkal, akik nem kerülnek be a felsőoktatásba? Nehéz kérdés. Az ideális megoldás az lenne, ha adóznának annyit, amennyit számukra szükségesen munkahelyteremtésre fordítanak.